Interperszonális minikurzus – 2. rész
Milyen alapvető késztetések határozzák meg gondolatainkat, érzéseinket és viselkedésünket?
Az előző héten egy cikksorozatot kezdtünk arról, milyen alapvető késztetések befolyásolnak minket társas kapcsolatainkban. Ehhez az elméleti alapokat Eliot R. Smith, Diane M. Mackie, Heather M. Claypool: Szociálpszichológia 2016-os ELTE Eötvös Kiadó által kiadott könyve tartalmazza. A definíciókat a pontosság kedvéért szó szerint idézem a könyvből, a követhetőség miatt viszont nem „lábjegyzetelgetem”. Az alapvető szociálpszichológiai axiómák körbejárása után cikksorozatunk második részében azt vizsgálom, társas lényként milyen belső motívumok hatnak gondolatainkra, érzéseinkre és viselkedésünkre egyaránt.
A két alapaxiómán kívül három motivációs elv is befolyásol bennünket:
1)
„A törekvés a helyzetek uralására az a motivációs elv, hogy az emberek igyekeznek megjósolni és megérteni a társas világ eseményeit abból a célból, hogy jutalmakhoz jussanak.” A jutalmakon itt mindennapi sikereket, hatékonyabb boldogulást értünk. Vagy akár az ártalmak elkerülését is. Például kapcsolataink kialakításánál törekhetünk a másik kiismerésére azért, hogy előre tudjuk, mire számíthatunk tőle. Közben pedig igyekezhetünk jártasságot szerezni az önismeret, a stressz-kezelés, a kommunikációs technikák terén, hogy a váratlan helyzeteket ügyesebben tudjuk megoldani. Evolúciósan belénk kódolt törekvés, hogy tartozzunk valahová, hiszen az egyedüllét régebben akár a halálunkat is jelenthette. Magánzárkában hamarabb elpusztulunk, mint ha rendszeresen kínoznak bennünket, mert még a negatív interakciót is inkább elviseljük, mint a teljes magányt. Éppen ezért van jelentősége annak, hogy értsük, kiszámítsuk, mi vár ránk egy közösségben. Pedagógus barátaim mesélik, hogy milyen keserves azoknak a kisgyerekeknek az indulása az iskolában, akiket otthon nem tanultak semmilyen stratégiát a problémás társas helyzetek megoldására. De felnőttként is kerülhetünk olyan helyzetekbe, amelyre még nincs kialakult kezelési módszerünk. Például nőként bekerülni egy férfiakból álló vezetői testületbe, vagy megkapni egy pozíciót, ami addigi társaink fölé emel minket. Az önismeret, az önreflexiós-készség növelése is egy jó eszköz, hogy előre felkészüljünk a váratlan helyzetekre, remek modelleken keresztül is megérthetjük, kiszámíthatóvá tehetjük a számunkra oly fontos társas világ törvényszerűségeit, és ez a cikk is hozzájárulhat ehhez.
2)
„A kapcsolódás keresése az a motivációs elv, vagyis az az igény, hogy az embereket támogassák, kedveljék és fogadják el azok a személyek és csoportok, akiket és amiket ők nagyra értékelnek.” Elemi vágyunk születésünktől fogva, hogy elfogadásban, szeretetben, figyelemben legyen részünk. Ha szerencsések vagyunk, családunk többé-kevésbé kielégíti ezt az igényünket, és könnyebben vesszük a külvilágba való beilleszkedés akadályait. De egy idő után fontosak lesznek nekünk kortársaink, példaképeink, no és a másik nem visszajelzései is. Hány művészeti alkotás örökítette meg kapcsolódási törekvésünket! Filmek tucatjait sorolhatnánk, amelyek kétségbeesett kamaszok görcsös beilleszkedési drámáiról szólnak. Amikor domináns csoportok megalázó felvételi eljárásoknak vetik alá a hozzájuk csatlakozni kívánókat. Mi mindent teszünk meg azért, hogy mi is VIP-ek lehessünk valahol! Vagy hogy elnyerjük szerelmünk szeretetét! És hány tragikus eseményhez vezetett már az, amikor ezek a kapcsolódási törekvések kudarcba fulladtak! Ennek egy abnormálisan szélsőséges megnyilvánulása volt, amikor két elutasított amerikai középiskolás 1999-ben Columbiában tömegmészárlást hajtott végre, majd végzett magával. Ezért nagyon fontos egy elfogadó attitűdű család – mint csoport – megtartó ereje. Így kevésbé vagyunk kiszolgáltatottak egy olyan közeg hatásainak például, ahol olyan értékrend az uralkodó, amellyel nem tudunk azonosulni, de amelyet valamilyen okból kénytelenek vagyunk elviselni.
3)
„Az én és enyém” felértékelése az a motivációs elv, amely arra a vágyra utal, hogy az emberek magukat és a velük kapcsolatban álló személyeket pozitív fényben lássák”.Ugye micsoda élmény, amikor nyerünk az olimpián? Pedig fotelban ültünk épp a verseny idején, sosem találkoztunk Egerszegi Krisztinával, de mégis magunkénak tudjuk a győzelmet. Ilyenkor büszke magyarok vagyunk! De mit meg nem teszünk azért is, hogy ne csorbuljon pozitív önértékelésünk! Egészen nyakatekert magyarázatokkal igyekszünk felmenteni magunkat utólag, amikor rájövünk, méltatlanul viselkedtünk egy helyzetben. Tündökölhetünk az élet különböző területein, hasonlíthatjuk össze magunkat többféle aspektusból úgy, hogy mi kerüljünk ki győztesen, felnagyíthatjuk projektekben betöltött szerepeinket, formálhatjuk utólag véleményünket, hogy megőrizhessük „én-koherenciánkat” mindegyik módszer önértékelésünket fogja növelni. És ez így van jól, mindaddig, míg tekintettel vagyunk másokra. Utókövetéses vizsgálatokkal igazolták, hogy sikeresebbek, boldogabbak azok az emberek, akik a reálisnál kissé pozitívabban ítélik meg magukat. A nagyfokú eltérés viszont már inkább káros, mert olyan dolgokba is belevághatunk, amelyek eleve súlyos kudarcra vannak ítélve. (Bár elgondolkodtató, hogyan és ki méri meg, milyen is vagyok én valójában, és mihez képest „lövök” fölé.) Az „én” abnormális felértékelésével súlyos önértékelési zavarokat leplezhet korunk „népbetegsége”, a nárcizmus is.
Összegezve tehát az egyedi különbségeken túl vannak közös motivációink, amelyeket érdemes figyelembe venni akár magunkról, akár másokról gondolkodunk! A cikksorozat harmadik – egyben utolsó – fejezetben arról fogok írni, hogyan dolgozzuk fel a minket érő ingereket. Addig is minél több olyan élményt kívánok, amely hozzájárul önértékelésük növeléséhez!
Kassai Éva
