Interperszonális minikurzus – 3. rész

Milyen alapvető késztetések határozzák meg gondolatainkat, érzéseinket és viselkedésünket?

Két héttel ezelőtt egy háromrészes cikksorozatot kezdtünk arról, milyen alapvető késztetések befolyásolnak minket társas kapcsolatainkban. Ehhez az elméleti alapokat Eliot R. Smith, Diane M. Mackie, Heather M. Claypool: Szociálpszichológia 2016-os ELTE Eötvös Kiadó által kiadott könyve tartalmazza.

A definíciókat a pontosság kedvéért szó szerint idézem a könyvből, a követhetőség miatt viszont nem lábjegyzetelgetem.

Az alapvető szociálpszichológiai axiómák, majd következő alkalommal a motivációs alapelvek körbejárása után cikksorozatunk harmadik – egyben utolsó – részében azt vizsgálom, hogyan dolgozzuk fel a külvilágból minket ért ingereket.

 

Végül pedig a minket ért ingerek három feldolgozási elvét kell figyelembe vennünk, ha alaposabban meg szeretnénk ismerni társas viselkedésünket.

1)
„A konzervativizmus elve az a feldolgozási elv, amely szerint az egyének és a csoportok világról alkotott nézetei lassan változnak, és hajlamosak fenntartani önmagukat.” Alice Steward angol orvosnő az 1950-es évek elején kimutatta, hogy a terhes kismamák röntgennel történő sugárzása növeli a rák kockázatát a születendő kisbabánál. Kutatási eredményei megkérdőjelezhetetlenek voltak, mégis 25 évbe tellett, míg intézkedések követték e felfedezést. Ez idő alatt hetente egy kisbaba halt meg rákban röntgensugárzás miatt.

Válságmenedzserként több cégnél is kialakult struktúrába érkeztem, és dolgom volt, hogy friss, külső szemlélőként tekintsem át a cég működési módját, elemezzem hatékonyságát. Időnként banális, bármikor megváltoztatható akadályokat találtam már az első napon. Amikor megkérdeztem, hogy ezt-és-ezt miért így csinálják a kollégák, a válasz minden esetben ugyanaz volt: „mert így szoktuk”.

Ismét Popper Pétertől jutott eszembe példa. Egyik páciense egy szőrmebundában érkezett a rendelésre. A pszichológus javasolta neki, hogy dobja a kabátját a szobában lévő kanapéra, mire azt a választ kapta, „szőrmét kanapéra nem teszünk”. Mikor Popper Péter megkérdezte, hogy miért nem, akkor a hölgy nem tudta megmondani, csak annyit válaszolt, „sosem firtattam az okát, de ez így helyes”. A pszichológus tanácsára megkérdezte otthon édesanyját, akitől csak annyi magyarázatot kapott: „így szoktuk”, majd a nagymamájához fordult, aki végre megadta a kellő választ: „Tudod, Kisunokám, amikor a háború idején átjöttek az anyádhoz játszani a koszlott szomszédgyerekek, rendszeresen áthurcolták a bolháikat. Miután folyton a kanapénkon hencseregtek, ezért az addig tele volt élősködőkkel, míg ki nem fertőtlenítettük. Hát azért nem tettük a szőrmebundánkat a kanapénkra, nehogy abba is belemásszanak a bolhák. Valahogy így adjuk át generációról generációra a szabályokat. Van, ami értelmes, de jó néhány lehet idejétmúlt.

Az „így szoktuk” szokása egyrészről hasznos, hiszen nem kell újra és újra megtanulnunk bizonyos automatizmusokat. Mennyit tudnának erről mesélni azok, akik balesetük miatt kénytelenek újra megtanulni járni, esetleg beszélni vagy írni! Másrészről viszont előfordulhat, hogy akadálya lehet a fejlődésnek.

Ezért érdemes időről időre külső szemlélővel, de akár nézőpontváltással „külső szemmel” áttekinteni, egyénként milyen szokásaink állhatnak boldogulásunk útjában, vagy csoportként – cégünknél – mik akadályozzák belső folyamataink gördülékenységét. Mert lehet, hogy egész egyszerűen kialakíthatunk új szokásokat, amelyekkel jóval hatékonyabban oldhatjuk meg hétköznapi problémáinkat.

 

2)
„A hozzáférhetőségi elv az a feldolgozási elv, amely szerint általában a legkönnyebben hozzáférhető információnak van a legnagyobb hatása a gondolatainkra, érzéseinkre és viselkedésünkre.”

Albert Mehrabian híres kísérletével igazolta, hogy az első benyomásban 55%-ban külső jegyek alapján döntünk. Az előző fejezetben írtam arról, hogy elemi motivációs szükségletünk a biztonságra való törekvés a kapcsolódásainkban. Így aztán érthető, hogy a legkönnyebben hozzáférhető információk alapján szeretnénk nagyon gyorsan kialakítani a legpontosabb képet környezetünkről.

Persze ezt az igyekezetünket egy jó szélhámos könnyedén fel tudja használni. Néhány könnyen hozzáférhető információ: például egyenruha, vagy státuszra utaló drága holmik, és mi már el is hisszük, hogy egy megbízható rendőrnek adjuk át az igazolványainkat, fizetünk büntetést, vagy egy jól szituált embernek adjuk ki lakásunkat.

Ennek a feldolgozási elvnek az ismerete segíthet bennünket akár ésszerűbb döntések meghozatalában, de jelentőségét inkább abban látom, hogy mi jobban oda tudunk figyelni arra, milyen képet szeretnénk kialakítani magunkról, cégünkről. Ha például fontos a jó benyomás, akkor inkább magunk fáradozzunk ennek kialakításáért, mintsem kényelmességből partnereink kitartó megismerési vágyára bízzuk magunkat.

 

3)

„A felületesség, szemben az alapossággal az a feldolgozási elv, amely szerint az emberek rendszerint kevés erőfeszítést tesznek az információ kezelésére, ám időnként motiváltak arra, hogy az információt alaposabban megfontolják.”

Legutóbb egyik céges partnerünk arra panaszkodott, hogy a kollégák nem figyelnek a heti eligazításon elhangzottakra. Így jó esetben újra és újra el kellett mondani szűkebb körben a híreket, rosszabb esetben fontos információk vesztek el, nem készült el határidőre egy-egy projekt.

Ha ismerjük ezt a feldolgozási elvet, akkor jóval könnyebben kiszámíthatjuk, mi lesz a következménye annak, ha nagy tömegben, személyes motiváció nélkül adunk át fontos információkat: csak néhány általános, felszíni hír fog megmaradni a hallgatókban, de a felelősség, határidő kijelölésének nem ez a leghatékonyabb módja.

Ezt a feldolgozási elvünket használják ki például demagóg politikai kampányokban vagy reklámhadjáratokban.

Ha személyesen érdekeltek leszünk egy ügyben, akkor bizony alaposabban átnézzük, valóban jó-e az a munkahely, ahová éppen belépni kívánunk. De addig bőven elég nekünk, hogy milyen vonzónak tűnik az a cég a honlapja, vagy a sajtómegjelenései alapján.

Tehát ennek a feldolgozási elvnek az ismerete is hozzásegít bennünket ahhoz, hogy átgondoljuk, például hogyan tudjuk motiválni munkatársainkat arra, alaposabban nézzenek utána információknak, és hogy például ennek alapján reflektáljanak értekezleteken felvetett problémákra, vagy építsék be döntés-előkészítő munkájukba.

 

Összefoglalva a három rész tanulságát, jellemez minket egyfajta kettősség: ami az életünket nagy részben támogató működési módunk, az esetek jóval kisebb százalékában hibás döntésekhez vezethet. Ha ismerjük ezeket a sajátosságainkat, társas működési módunkat, akkor számolhatunk ezzel, így egyrészről csökkenthetjük is a „hibaforrást” is.

De ami még fontosabb: önostorozás nélkül elfogadhatjuk, nem mi vagyunk extrém módon ügyetlenek, átvághatóak, hanem evolúciósan belénk kódolt, általánosságban hasznos, célravezető emberi mivoltunk időnként sebezhetővé tesz minket. Hogy megőrizhessük érzékenységünket, empátiánkat, kapcsolódási törekvéseinket, a hangsúlyt inkább lelki fájdalmaink kezelésére fektessük, mintsem megfosszuk magunkat a társas lét örömeitől, másokat pedig attól a csodától, amit mi nyújthatunk számukra. Kétségek helyett válasszuk az egységet!

Mi örömmel támogatjuk ezen az úton!

Kassai Éva

 

Szeretné megosztani ismerőseivel? Csak 1 kattintás!
Share on Facebook
Facebook
Share on LinkedIn
Linkedin
Tweet about this on Twitter
Twitter
Pin on Pinterest
Pinterest