Vezetek tréningeket és coaching folyamatokat. Együttérzéssel figyelem az állandó rohanásban lévő, mégis gyakran bűntudattal küzdő szülőket. Felnőtt gyerekeim is most kerültek szülőkorba, így ez a téma több szempontból is közel áll hozzám.

Úgy gondolom, hogy ma sok szempontból nehezebb „jó” szülőnek lenni, mint az én generációmnak volt. Nézzük, miért!

1.

Már a saját szakterületen is sokkal nehezebb fenntartani a naprakész tudást, mint anno nekünk volt. Online marketinggel foglalkozó fiam szerint, ha két hónapig kiesik a munkával párhuzamos tanulásból, akkor már komoly erőfeszítés behoznia az elmaradást. Valószínűleg nem minden területen ugyanakkora a nyomás, de jóval nagyobb, mint 30 éve. Szülőként pedig fontos, hogy megfelelő mennyiségű szabadidőnk legyen a gyerekeinkre. Ráadásul úgy, hogy közben ne nyomasszon az „aki lemarad, az kimarad” gondolata.
A kérdés, vajon meghatározható-e, hogy minimálisan a szülők mennyi szabadidejét igénylik a gyerekek, de úgy, hogy közben lelkileg egészségesek maradjanak.

2.

Megváltozott, hogy az egyes szakmákban hányféle tudást kell integrálni. Jelenleg az ügyvezetés, tréning, coaching és pszichoterápia mellett kénytelen vagyok egy csomó területen tájékozott lenni. Tudnom kell az adatvédelemmel kapcsolatos törvényről. Fontos megkeresnem a számunkra hasznos szoftvereket és marketing megoldásokat. És sorolhatnám. Persze, bevonok külsős szakértőket, de valamennyit nekem is értenem kell hozzá.
A sokféle területről való informálódás és ezek integrálása nem csupán nagyon fárasztó – legalábbis a számomra. Témánk szempontjából lényegesebb, hogy olyan figyelmet igényel, amely vagy egyszerre többfelé irányul, vagy folyamatosan és könnyedén vált. Egy gyerekre viszont aligha van jó hatással, ha azt tapasztalja, hogy a szülei figyelmét nem tudja lekötni, illetve állandóan osztoznia kell egy okostelefonnal.
A kérdés, vajon a mai szülők hogyan tudnak kizárólagos figyelmet adni úgy, hogy közben pont az ellenkezőjére van szükségük a mindennapokban. De legalább ilyen fontos kérdés, létezik-e valamilyen iránymutatás, rendezőelv, hogy mikor és mennyi kizárólagos figyelemre van szükségük a gyerekeknek.

3.

Az én generációm örült, ha fiatalon 2 vagy 3 évente kijutott nyugatra. A külföldi tanulási lehetőség a Szovjetunió és az NDK volt, amelyek ma, ilyen formában már nem is léteznek. Kevés dolog közül lehetett választani – mindegy, hogy állásról vagy fogkrémről beszélünk. 24-26 éves korunkra a legtöbben megházasodtunk. Igazából kevés dologról „mondtunk le”, amikor szülők lettünk, legalábbis a mostani szülőkorú generáció lehetőségeinek a fényében. Az élet természetes, nyugodt és örömteli rendje volt, hogy gyerekünk lett.
Ma ezernyi izgalmas lehetőség vagy életút közül lehet a gyerekvállalás mellett dönteni. Talán ez nagyobb gyerek utáni vágyat igényel. Talán most nagyobb az áldozathozatal érzése. Esetleg olyan sokáig halasztódik a teherbeesés, hogy már a biológiai óra szorongató ketyegése okoz kényszerdöntést. Mindesetre úgy tapasztalom, hogy a gyerekek születése körül nagyobb a felhajtás. És ezt nem csupán a reklámok generálják, amelyek például egy egészségesen étkező nőben is kialakítják azt az érzést, hogy felelőtlen, ha nem szed már fogamzás előtt magzatvédő vitamint. Egyébként is jelen van egy nyugtalan aktivitási láz. Mintha az ezernyi lehetőség közül való döntés izgalma áthelyeződne a gyerekek körüli döntésekre.
A kérdés, tényleg jó-e a gyerekeknek a szülők elszánt „legjobbat keresem Neked” vibráló aktivitáskényszere. És ha nem, akkor mi lenne jó helyette.

4.

Bár sejtettük, hogy izgalmas változások jönnek, az én generációm tagjainak többsége nem számított arra, hogy ez ilyen robbanásszerű és folyamatosan gyorsuló lesz. Valószínűleg, ha előre látjuk, akkor sem tudtuk volna, hogyan kell erre bölcsen felkészíteni a gyerekeinket.
Ma a leendő és gyakorló szülők jelentős része önmaga is küzd azzal, hogy magabiztosan, könnyedén és sikeresen tudjon szörfözni a változás hullámain. Viszont ők már látják, amit mi nem, hogy erre kell nekik is felkészíteni a gyerekeiket. Kérdés, hogyan.

Az én gyerekeim azokban az években születtek, amikor Bruno Bettelheim megírta „Az elég jó szülő” című könyvét. Azóta eltelt 30 év és ideje újra átgondolni, mi szükséges ahhoz, hogy a mostanában született és születő generáció tagjai magabiztos, kiegyensúlyozott és rugalmasan alkalmazkodni tudó felnőttekké váljanak.

Hiszem, hogy a cikkben feltett kérdésekre adhatók olyan válaszok, amelyek segítenek a mai szülőknek és rajtuk keresztül a gyerekeknek megtartani az egyensúlyt, a békességet és az örömöt.